2017. december 13., szerda

Harminckettő

A tömegben sem okozott gondot követni Robin vörös üstökét, ami messze kimagaslott a többi ember közül; nem először fordult meg a fejemben, hogy ez az ember félig óriás.
   Nem izgattam fel magam túlzottan - tudtam, hogy csak álmodom. Robin szinte minden éjjel eljött hozzám álmomban, úgyhogy már hozzászoktam, és próbáltam nem engedni, hogy a boldogság, hogy láthatom, átvegye felettem az uralmat, mert úgyis csak pofára esek a végén. A képzelőerőm javára írtam, hogy ez az álom most nagyon életszerű volt: meg mertem volna esküdni, hogy tényleg kiléptem a ház ajtaján, tényleg a piacon vagyok, és tényleg ott van előttem pár méterrel Robin, aki öles léptekkel tör előre, gondolom, egy félreeső, elhagyatott hely felé.
   Felmerült, hogy találkozzunk, hogy megmondhassam: sajnálom. Te nem tudod, milyen bájos vagy! Muszáj volt, hogy megtaláljalak és elmondjam, hogy szükségem van rád; elmondjam, hogy félredobtalak. Áruld el a titkaidat és tedd fel nekem a kérdéseidet; ó, térjünk vissza a kezdetekhez!
   Türelmesen, komótosan lépdeltem utána, mert számítottam rá, hogy, mint mindig, most is pont akkor fogok felébredni, mikor már épp odaérnék hozzá. Már rég magunk mögött hagytuk a nyüzsgő tömeget, és Robin pár utcával arrébb, egy elhagyatottnak tűnő, romos ház előtt állt meg, hogy bevárjon. Egyértelműen látszott rajta, hogy türelmetlenkedik, és legszívesebben megragadna és betaszigálna az épületbe.
 - Ez rémálom lesz, vagy olyan álom, amiből fel sem akarok majd ébredni? - kérdeztem egykedvűen, mikor beértünk az omladozó helyiségbe.
   Egészen valószerű, nyugtáztam magamban. Kék szemei épp úgy szikráztak és izzottak, mint ahogy emlékeztem rájuk majdnem három év távlatából. A haja rövidebbnek tűnt, mint ahogy az emlékeimben élt, de neki minden frizura egyformán jól állt, ahogy a párnapos borosta is, ami most az arcán meredezett.
   A kérdésem hallatán egy vékony, függőleges vonal jelent meg a két szemöldöke között, és mintha váratlanul érték volna a szavaim.
 - Jó, akkor csak azt áruld el, hogy mikor fogok felébredni? Szerintem már elég régóta alszom. Nem kéne szólnia már az ébresztőmnek? - kezdtem komolyan aggodalmaskodni. Aztán eszembe jutott, hogy talán Sean nyomta ki, hogy ne keljek fel korán, hadd aludjam ki magam. Erre a gondolatra elmosolyodtam, amit az álom-Robin valószínűleg félreérthetett.
 - Amanda, te most szívatsz engem? - rándult meg a szája sarka. - Nem értem a dilemmádat.
 - Jaj már, mindketten tudjuk, hogy ez nem a valóság, úgyhogy akár hagyhatnád is a francba a színjátékot! - legyintettem türelmetlenül. - Ez a legidegesítőbb álmom, amire emlékszem, pedig volt pár. Mit csináljak, hogy felébredjek?
   Körbe-körbe futunk, mindig ugyanazokra a következtetésekre jutva, de mindig ellentmondva egymásnak. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz! Micsoda szégyen, hogy különváltunk! Senki sem mondta, hogy könnyű lesz... soha senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz! Ó, térjünk vissza a kezdetekhez!
 - Amy... - mosolyodott el, de csak egy pillanatra; aztán megint annyira elkomorodott, mint ahogy a derült ég egy pillanat alatt beborul. - Ha ezt azért csinálod, hogy tereld a témát, akkor nem szükséges fáradnod. Azt akartam kérdezni, hogy mit csinált veled az... az az állat.
 - Na jó, én ezt nem hallgatom tovább! Milyen állat? Elég volt, fel akarok ébredni! - Sarkon fordultam és elindultam volna kifelé, amikor Robin elkapta a csuklómat. És ezzel egyidőben egy villám csapott belém.
   Csak tippelgettem, számokra és formákra bökve, szétszedve a kirakósdarabkákat. Tudományos kérdések - a tudomány és a haladás nem beszélnek olyan hangosan, mint a szívem. Mondd, hogy szeretsz, gyere vissza és kísérts, ó, és én sietek a kezdetekhez! Körbe-körbe futunk, mindig ugyanazokra a következtetésekre jutva, de mindig ugyanazok maradunk. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz! Ó, micsoda szégyen, hogy különváltunk! Senki sem mondta, hogy könnyű lesz... soha senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz! Én visszatérek a kezdetekhez.
   Álmomban ritkán ért hozzám, és az akkor is távolinak, valótlannak tűnt. De abban a pillanatban, amikor az a tűzforró, erős, jól ismert kéz gyengéden, mégis határozottan a csuklómra fonódott és finoman visszahúzott, a szívem a torkomba ugrott, és az évek óta kihűlt pillangók csapdosva keltek új életre, hogy elárasszák a gyomromat.
   Robin tényleg ott állt előttem. Nem álmodtam.

 - Hősök az égben, te tényleg itt vagy! - nyögtem ki, miután elengedte a kezemet. - Ho... hogyan? - dadogtam, szinte eszemet vesztve.
 - Azt hitted, álmodsz? - Megrázta a fejét, mintegy mellőzve a témát. - Mindegy. Azt kérdeztem, mit csinált veled.
 - Kicsoda? - kérdeztem vissza, igyekezve értetlenkedést sűríteni a hangomba, miközben lesápadtam. Honnan tudhat Robin Adrianról és arról, amiket csinált velem? Hiszen Alexanderen és kettőnkön kívül senki sem tudott róla; honnan szerzett tudomást erről Robin, aki közben itt sem volt?
 - A francba, Amanda, már megint kezded?! - csattant fel, és ez olyan váratlanul ért, hogy összerezzentem és ösztönösen hátráltam egy lépést. Ezt látva Robin két kézzel a hajába túrt és a tenyerébe temette az arcát, próbálva lenyugtatni magát. - Ha játszani akarod a hülyét, felőlem azt is lehet, csak akkor próbálj hazudozás közben odafigyelni a hangodra, az arcodra és a testbeszédedre is, hogy legalább félig elhiggyem!
 - Robin, esküszöm, hogy nem tudom, miről beszélsz! - Valószínűleg elszoktam a modorától, mert már ennyitől is elkezdett sírásra görbülni a szám. Bűntudatom volt, hogy hamisan esküszöm, hogy hazudok Robinnak, de abban igazat mondtam, hogy nem tudom pontosan, miről beszél - Adrianról ugyanis kizárt dolog, hogy tudott.
   Hangosan kifújta a levegőt, türelmet és látszólagos nyugalmat erőltetve magára. - Kevin éjszaka felhívott, hogy nála vagy, és hogy azt tesz veled, amit akar. - Lassan, halkan ejtette ki a szavakat, és tisztán éreztem, hogy milyen érzelmek dúlnak benne valójában. Boldogsággal töltött el, hogy ennyi idő után is ugyanúgy képes vagyok az érzelemmentes álarca mögé látni. De az, amit mondott, már épp ellenkezőleg. - Azonnal idejöttem, de több órás volt az út, és annyi idő alatt... Hőseim - fordította el a fejét. - Azt akarom tudni... mit csinált veled.
   Szeretve és küzdve, vádolva és tagadva sem tudok elképzelni egy olyan világot, amiben te nem vagy ott. Az öröm és a káosz, a démonok, amikből vagyunk, és én is annyira elveszett lennék, hogyha egyedül hagynál! Bezárkóztál a fürdőszobába, és a padlón fekszel, mikor betörök. Magamhoz húzlak, hogy halljam a szívverésedet: hallod, hogy azt üvöltöm, "kérlek, ne hagyj el!"?
   Az ajkamba haraptam, és erősen próbáltam rájönni, hogy miről beszél Robin, de nem jártam sikerrel. Tévedés történhetett. - Robin, én már kábé három éve nem találkoztam az öcséddel - vallottam be őszintén.
 - Amy, ha ezt azért csinálod, hogy a törékeny, érzékeny lelkecskémet óvd, akkor szólok, hogy nem szükséges! - fonta össze a karját a mellkasa előtt, és egy óvatlan pillanatban láttatni engedte, mennyire remeg a keze az idegességtől.
 - Nem óvom a lelkedet - fontam karba én is a kezemet, és álltam a pillantását. - Ha engem kérdezel, Kevin átvert téged. Nem rabolt el sem tegnap éjszaka, sem máskor, azt a régi esetet leszámítva.
   Robin pillantásából kiolvastam, hogy azt az utolsó pontosítást nem lett volna feltétlenül szükséges hozzátennem, és azonnal megbántam, hogy felemlegettem ezt a régi borzalmat. Rettenetesen magamhoz akartam ölelni, megcsókolni, vagy egyszerűen csak megfogni a kezét, hogy elmúljon az a sebezhetőséget, törékenységet sugalló remegés a végtagjaiból, de nem tettem egyiket sem - nem lett volna helyes. Nem azért, mert férjnél voltam; az akkor épp eszembe sem jutott. Hanem azért, mert Robin ellökött volna magától, és az csak apró darabokra tört volna engem - nem bírtam volna elviselni.
 - Akkor miért sápadtál el, mint egy tetten ért bűnöző, mikor először megkérdeztem, mi történt? - döntötte oldalra a fejét, és megint az az érzésem támadt, ami régen szinte állandóan: hogy belém lát azokkal a röntgenszemekkel.
   Összeszorított fogakkal álltam a pillantását, és kétségbeesetten törtem a fejem valamin, amivel témát válthatnék. Abban halálosan biztos voltam, hogy nem fogom megosztani Robinnal mindazt, amit Adrian és Alexander műveltek velem. Tudtam, hogy akkor meggondolatlanul cselekedne és hatalmas bajba kerülne. Plusz lehet, hogy Seant hibáztatná, amit szintén passzoltam volna inkább.
 - Mert megijesztettél - tudtam le ennyivel a dolgot. - De nem kellett volna fáradnod, akkor sem, ha tényleg csinált volna velem valamit. Nem tartozol felelősséggel értem.
   Tarts ki, még mindig akarlak; gyere vissza, még mindig kellesz! Hadd fogjam meg a kezedet, hadd hozzam helyre! Megesküszöm, hogy egész életemben szeretni foglak, csak tarts ki, még mindig kellesz!
 - Hogy... mi van?! - tört ki. - Mi a fasz? Ezt mégis hogy gondoltad? Mi az, hogy "nem kellett volna fáradnom"? És már hogy a picsába ne tartoznék felelősséggel... Hőseim, Amanda! - Már szinte őrjöngött. - A gondolatra, hogy Kevin elrabolt, és ott van a közeledben, és azt csinál veled, amit akar, és hozzád ér, és... A rohadt életbe, azt hittem, belehajtok egy falba, csak hogy ne kelljen erre gondolnom, ezt látnom magam előtt! Ha miattam bármi bajod esett volna, én... én...
   Úgy nézett ki, mint aki mindjárt zokogásban tör ki. Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt egy hasonló helyzetben talán elgyengültem és a nyakába vetettem volna magamat, hogy enyhítsek a fájdalmán. És valahol megijesztett, hogy már nem is fontolgattam, hogy ilyesmit tegyek. Na, nem mintha nem szerettem volna mindennél jobban a karjaiban lenni - de még mindig igyekeztem elfojtani magamban ezt az érzést, mert csak magamat kínoztam volna még több elutasítással.
 - Ha itt lettél volna velem - mondtam halkan, mielőtt átgondolhattam volna a szavaimat -, akkor tudtad volna, hogy semmi bajom, mert mellettem lettél volna, hogy vigyázz rám.
   A szemei elkerekedtek, mintha még a felvetés is sértő lenne. Rögtön megbántam. Miért kérem számon, amiért elhagyott? Hiszen azóta már évek teltek el - ő valószínűleg már rég továbblépett, és csak bűntudatból jött ellenőrizni, hogy jól vagyok-e. Különben is Sean a férjem, és nem lenne szabad még ennyi idő után is ennyire fájnia annak, hogy nem lehettem Robinnal. Nem lenne szabad még mindig ilyen hatással lennie rám, a francba is!
   Nem lenne szabad még mindig ugyanúgy éreznem iránta.
   Egy hosszú, végtelen országúton te csendes vagy mellettem. Egy olyan rémálomban vezetek, amiből nem szabadulhatok. Tehetetlenül imádkozom; nem halványul a fény, miközben elrejtem a sokkot és a hideget a csontjaimban. Egy asztalon vittek el téged. Fel-alá járkálok, miközben te mozdulatlanul fekszel. Magukhoz húznak, hogy hallják a szívverésedet: hallod, hogy azt üvöltöm, "kérlek, ne hagyj el!"?
 - Bocs, hülyeségeket beszélek - ráztam meg a fejem lemondóan. - Nem tartalak fel tovább! - mosolyogtam rá keserűen. - Már biztos vár rád valaki ott, ahonnan idejöttél - tettem hozzá, miközben a kijárat felé fordultam.
 - Tessék..? Amy, állj már meg! - előzött be, hogy elállhassa az utamat. - Te most... Ez azt akarta jelenteni, hogy azt hiszed, van valakim? - kereste a pillantásomat értetlenül.
 - Nincs ezzel semmi baj! - mosolyodtam el, miközben valójában már a puszta gondolat is felemésztett. - Boldog vagyok, hogy nem vagy egyedül - folytattam, és ez igaz is volt. - Kell, hogy legyen valaki, aki előtt ki tudsz tárulkozni. És akit nem "sodorsz veszélybe" a puszta létezéseddel - idéztem fel, amit egyszer mondott nekem.
 - Te jó ég! - vigyorodott el. - Honnan szedted ezt a sok marhaságot? Nem vagy vicces, Amy; a humor nem az erős oldalad.
 - Mondták már neked, hogy szadista vagy? - kérdeztem keserűen. - Pontosan tudod, hogy összetörtél, és most képes vagy poénkodni azon, hogy míg te továbbléptél, addig én még mindig reménytelenül, idiótán, naivan, ostobán arról álmodozom, hogy egy nap megjelensz és megfogod a kezem és azt mondod, felejtsük el azt a sok szart, ami és aki közénk áll?
 - Hogy én... továbbléptem? - értetlenkedett. - Ezt te sem gondolhatod komolyan!
   Tarts ki, még mindig akarlak; gyere vissza, még mindig kellesz! Hadd fogjam meg a kezedet, hadd hozzam helyre! Megesküszöm, hogy egész életemben szeretni foglak, csak tarts ki, még mindig kellesz!
 - El szeretnék menni - közöltem, és kikerültem volna, de a derekamra tette a kezét.
 - Még mindig ugyanúgy el tudod érni, hogy minden maradék józan eszem elhagyjon - suttogta, és miközben a tarkómra szorította a kezét, könnyedén, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, az arcomhoz hajolt és lecsapott az ajkaimra.
   Szinte már el is felejtettem, milyen érzés, mikor az egész testem összes köbcentimétere egyszerre lobban lángra, és az agyam egyszerűen megszűnik funkcionálni. Ahogy azt is, milyen, amikor végre úgy érzem, otthon vagyok, és nem csak egy üres, céltalanul lebegő szellemként létezem egyik percről a másikra.
   Még mindig ugyanolyan hatással volt rám, hogy a Hősök vernének meg érte! A testem ugyanolyan ösztönösen mozdult, hogy a lehető legközelebb lehessen az övéhez. Az ajkam éppolyan természetességgel viszonozta a csókját. És ugyanúgy pattogtak az elektromosság szikrái a bőrömön, miközben az egész belsőm cseppfolyóssá olvadt az érzésektől, amiket kiváltott belőlem.
   Nem akarom feladni, mert tudom, hogy nem vagyok annyira erős. Csak hallani akarom, hogy azt mondod: drágám, menjünk haza! Menjünk haza! Igen, haza akarlak vinni! Tarts ki, még mindig akarlak; gyere vissza, még mindig kellesz!
   Fogalmam sincs, hogyan bukkant felszínre egy másodperc törtrészére a józan eszem és a lelkiismeretem, de mégis megtörtént, és ettől azonnal sóbálvánnyá dermedtem, majd Robin szabálytalanul emelkedő és süllyedő mellkasára tettem a kezemet, hogy eltoljam magamtól.
   A pillantása zavaros volt, és szaggatottan, pihegve vette a levegőt, ezzel még jobban az arcomba tolva a tényt, hogy egy szörnyeteg vagyok.
 - Sean! - fakadtam ki, a hajamba fúrva az ujjaimat, mint egy elmebeteg.

 - Mi... tessék? - Robin még mindig kissé fókuszálatlan tekintettel nézett rám, de kezdett kitisztulni előtte, amit mondtam.
 - Hőseim az égben! - suttogtam összefüggéstelenül, és kevés hiányzott, hogy elbőgjem magam. - Komolyan képes voltam megtenni ezt vele!
 - Amy, mi a baj? Miről beszélsz?
 - A férjemről! - fakadtam ki hisztérikusan. - Sean... te jó ég... - A falnak dőltem, mert úgy éreztem, valaki kirántotta a lábaim alól a talajt. - Hogy viszonozhattam a csókodat, mikor én Seannak tettem hűségesküt..? - Könnyek táncoltak a szemem körül, és a halántékomra szorítottam a kezemet, mintegy száműzni próbálva a gondolataimat.
 - Te...
   Robin úgy ejtette ki ezt a szót, hogy az állapot ellenére, amiben voltam, felkaptam rá a fejem. És akkor megláttam a pillantását. Az arckifejezését. Azt a testtartást, ami némán üvöltötte nekem, hogy elárultam őt.
 - ...férjhez mentél - fejezte be a mondatot, hasonló hangon. Az arca szürkés színűre változott, és komolyan attól féltem, hogy elájul vagy kidobja a taccsot. - Ahhoz a Seanhoz, akire gondolok?
 - Robin... - rebegtem, mintegy könyörögve, hogy ne tegye azt, amit hiszek, hogy forgat a fejében.
 - Te hozzámentél Sean kibaszott Lewingtonhoz?!
   Szorosan becsuktam a szemem, és éreztem, hogy két meleg, óriási könnycsepp szánt végig az arcomon, miközben lecsúszom a padlóig.
 - Válaszolj már, Amy! - folytatta, ugyanolyan hangerővel, mint addig, és leguggolt elém. - Te... férjhez mentél?
 - Igen! - hüppögtem, és kivételesen bármit megadtam volna, hogy ne kelljen látnom őt és azt, ahogy nézett rám.
   Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt valaki azt mondta, legyek óvatos, mikor szerelemre kerül a sor; hát így tettem. És te erős voltál, míg én nem. Az én illúzióm, az én hibám, hogy óvatlan voltam, és elfelejtettem; hát így tettem. És most már mindennek vége és nincs mit mondani; te elmentél és olyan könnyedén! Te nyertél - mehetsz előre és elmondhatod nekik.
   Úgy pattant fel, mint akit puskából lőttek ki, és átszelte a helyiséget, hogy erőből öklözzön egyet a szemközti falba. Felnyögtem, és szavak nélkül könyörögtem, hogy hagyja abba. Meglepő módon így is tett, és visszafordult felém.
 - Te vádolsz engem azzal, hogy továbbléptem - közölte élesen, annyi szemrehányással a hangjában, hogy akkor is szilánkokra törtem volna tőle, ha eddig tökéletesen éreztem volna magam. - Mintha egyáltalán lehetséges lenne, hogy ki tudjalak verni a fejemből, vagy hogy ne téged kívánva riadjak fel minden álmomból! Mintha képes lennék ránézni akár csak egy nőre is úgy, hogy ne rád gondoljak! - Dühösen megrázta a fejét. - Itt papolsz nekem arról, hogy rólam álmodozol, erre kiderül, hogy kurvára férjhez mentél, hogy a Hősök vernének meg, te... A kibaszott kurva életbe! - Megfordult, és ütött még egyet a falba. Mikor visszafordult, még ezerszer szemrehányóbb volt a pillantása; ha ez egyáltalán lehetséges. - Pontosan tudod, hogy én az ország másik végéből is megveszek érted, erre pont én léptem tovább? A férjhezmenetelt akkor minek nevezed, ha te nem léptél tovább? - őrjöngött tovább.
 - Továbbléptem volna? - horkantam fel, és a könnyeim is elálltak, annyira igazságtalannak éreztem, amit mondott. - Mit gondolsz, hogy éreztem magam, mikor közölted, hogy sosem látlak többet?! - engedtem szabadjára az összes felgyülemlett haragot és csalódottságot, amit az óta a nap óta éreztem. Még Robin is elhallgatott és megtorpant a hangszínemtől. - Elhagytál engem, csesződj meg! Kurva sokra megyek a szerelmeddel, ha az ország másik végébe menekülsz, hogy soha ne is láthassalak! Egy akkora kibaszott űrt hagytál magad után bennem, ami teljesen magába szippantott volna, ha nincs ott Sean, aki veled ellentétben nem menekült el tőlem, hanem minden rohadt nap éreztette velem, hogy ott van nekem, és hogy rá számíthatok! Szóval, ha muszáj ezt a szót használnod, akkor igen, "továbbléptem", te idióta!
   Már az sem érdekelt, ha kicsit igazságtalan is voltam Robinnal, egyszerűen csak muszáj volt kiengednem magamból azt a rengeteg felgyülemlett sérelmet és fájdalmat, ami azóta halmozódott bennem, hogy kilépett a nyavalyás életemből.
 - Felnézek Seanra, mert minden értelemben több, nemesebb, értékesebb és jobb ember nálam, de akárhogy próbálkoztam, nem tudtam beleszeretni. Pedig elhiheted, hogy rohadtul akartam - ismertem be. - Mindennél jobban belé akartam szeretni, hogy végre ne érezzem azt a reménytelen szerelmet egy férfi iránt, akit sosem láthatok viszont!
   Elmondhatod nekik mindazt, amit már tudok, kikiabálhatod a háztetőkről, felírhatod a láthatárra, hogy mindenünk, amink volt, odalett már, és hogy boldog voltam, most a szívem össze van törve, minden sebem felnyílt. Megmondhatod nekik, hogy amit én reméltem, az lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen lett volna.
   Ezen a ponton vettem észre, hogy patakzanak a könnyeim, de Robin, szokásával ellentétben, nem jött oda, hogy leállítsa őket. Kőszoborrá dermedve állt a szoba másik végében, és merően bámult rám, rezzenéstelen tekintettel, pislogás nélkül.
 - Szóval igen, kihasználtam őt, de eddig is tudtam, hogy szar ember vagyok, szóval már nem is akadok fenn ezen. De amikor rájöttem, hogy meg készül kérni a kezem, akkor mindent megtettem, hogy megakadályozzam. De ő már ittas volt, én pedig... - Nyeltem egy nagyot, és izzott az arcom a szégyentől. - Valójában, mikor lehunytam a szemem, úgy tudtam tenni, mintha te csókolnál. El tudtam hitetni magammal, hogy te húzol magadhoz.
 - Nem akarom hallani! - tiltakozott Robin megtörten, és így én is észbe kaptam. Most jött volna az a rész, amikor Sean apja belezsarolt engem ebbe a házasságba, de Robinnak erről ugyanazért nem szabadott tudnia, amiért Adrianról sem. Ahogy őt ismerem, elborul az agya és képes bajba keveredni, miközben bosszút áll, mert elveszi az eszét a harag. És egyértelmű volt, hogy Robin halála és az én halálig tartó gyötrődésem közül mit választok.
 - De az, hogy hozzámentem, nem változtatott a tényen, hogy csak téged akartalak - közöltem nyugodtan. - Minden éjjel rólad álmodok, tudod? Mindig rettegek, hogy a nevedet is mondom álmomban, de Sean még nem tette szóvá... bár nyilván nem tenné szóvá, mert elég kínos lenne - emeltem az égre a pillantásomat elgyötörten. - Ezért hittem ma azt, hogy álmodlak. Hiszen a valódi Robin nem állhat előttem, elvégre őt soha nem látom viszont, mert nem akar bajt hozni a fejemre, ugye? - Ingerülten töröltem le a könnyeimet. - Szóval kibaszottul nincs jogod felróni nekem, hogy "továbbléptem", mert kibaszottul te hagytál el és kibaszottul te törted össze a szívemet, úgyhogy kibaszottul kvittek vagyunk, ha engem kérdezel!
 - Nem akartam - szólalt meg végre, remegő hangon. - Sajnálom, Amy. Annyira sajnálom!
   Kizuhanni a szerelemből nehéz, az árulásnak bedőlni rosszabb. Összetört bizalom és összetört szívek; tudom, tudom... Mikor azt hiszed, mindened megvan, és szerelemre és szavakra építed a hitedet, akkor az üres ígéretek megbosszulják magukat; tudom, tudom. És most már mindennek vége és nincs mit mondani; ha letudtad a zavarbahozatalomat, akkor mehetsz előre egyedül és elmondhatod nekik.
 - Dehogy sajnálod! - legyintettem, és elfordítottam a fejem. - Újra megtennéd. És újra és újra. Mindig azt az utat fogod választani, amin a lehető legtávolabb vagy tőlem. Nem érdemes tagadnod.
 - Pedig sajnálom - ismételte makacsul.
 - Már ne is haragudj meg, Robin - néztem fel rá -, de egy pöppet elkéstél a sajnálatoddal. Sőt, legyünk őszinték, kábé mindennel.
   Erre elfordult tőlem, és az egyik kezét csípőre tette, a másikkal pedig az omladozó téglafalnak támaszkodott maga előtt. Én azon gondolkodtam, hogy fel tudnék-e tápászkodni és ki tudnék-e osonni az épületből anélkül, hogy zajt csapnék. Teljesen céltalan volt ez a találkozás. Mikor rájöttem, hogy nem álmodom, akaratlanul is felébredt bennem egy halvány reménysugár, hogy talán azért jött, mert észhez tért - de az a reménysugár már meghalt. Mondjuk, ha azért jött volna, akkor sem lennénk előrébb, mivel nekem sosem lesz lehetőségem elválni Seantól.
 - Mióta vagy a... felesége? - szólalt meg csendesen, és a kérdése olyan váratlanul ért, hogy elkerekedtek a szemeim.
   Számolgatnom kellett egy kicsit, mert néha összefolytak a hónapfordulós "ünnepségeink".
 - Hat hónapja - feleltem, és a hangom erőtlenebb volt, mint gondoltam.
 - Szóval már fél éve az övé vagy - fordult meg, kifejezéstelennek álcázott arccal, amiről pontosan tudtam, hogy csak törékeny álarc.
   Nem bírtam elviselni a pillantását, és mikor lesütöttem a szemem, újabb rohadék könnycseppek gördültek le az arcomon.
 - Legalább ő boldoggá tesz? - kérdezte, őszinte törődéssel a hangjában.
   Gyakorlatilag hallottam, ahogy a szívem meghasad Robin szavaitól. Ezekről is ordított, hogy Robin jobb ember nálam. Én sosem tudtam volna felülkerekedni a féltékenységemen, ha azt láttam volna, hogy mással van. Neki pedig az a második kérdése a házasságommal kapcsolatban, hogy Sean boldoggá tesz-e.
   De mégis mit válaszolhattam volna erre? Sean egy csodálatos ember volt - törődő, figyelmes, gyengéd, őszinte, jó humorú és odaadó, minden szempontból, ami csak létezik. És másodlagosan persze észveszejtően jól nézett ki. És könnyedén a fellegekbe tudott repíteni, sokféle értelemben. Ugyanakkor még mindig magamon viseltem a véraláfutást és a nyílt törés hegét, és a keletkezésük története eléggé megnehezítette, hogy értékelni tudjam a férjemet. Tudtam, hogy Sean nem Alexander és nem Adrian, de valahol mélyen egy sötét részem mindig is Seant okolta azért, amit az apja és a mostoha-nagybátyja jóvoltából át kellett élnem. Ha nem ragaszkodik hozzám annyira - egek, most komolyan azért kárhoztatom, hogy szeret engem? -, akkor mindez nem történik meg.
   És akkor most nem kéne látnom Robin elgyötört arcát sem.
   Elmondhatod nekik mindazt, amit már tudok, kikiabálhatod a háztetőkről, felírhatod a láthatárra, hogy mindenünk, amink volt, odalett már, és hogy a szívem össze van törve, minden sebem felnyílt. Megmondhatod nekik, hogy amit én reméltem, az lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen lett volna.
 - Ő mindig - feleltem végül. Nem hazudtam: Sean önmagában mindig képes volt felvidítani és elfeledtetni velem minden nyomorúságomat. Inkább a körülmények és az, hogy nem voltam képes beleszeretni, tettek boldogtalanná.
 - Értem. - Fordult el tőlem ismét, és rájöttem, hogy azért, mert azt hitte, arra utaltam a válaszommal, hogy ő, Robin nem mindig tett boldoggá. De már nem magyarázkodhattam, mert úgysem számított semmit. - Azt, hiszem, akkor én lassan indulok vissza.
   Kevés hiányzott, hogy gúnyosan felnevessek, de uralkodtam magamon.
 - Szóval megint elhagysz. - Inkább megállapítás volt, mint kérdés; tisztában voltam vele, hogy erről van szó.
 - Örök hálára köteleznél, ha nem így fogalmaznál. De... azt hiszem, igen. Sajnálom. Ne haragudj.
   Sajnálom. Ne haragudj. Ismét nevethetnékem támadt esetlen, értelmetlen szavai hallatán.
 - Hagyjuk! - tápászkodtam fel. Megijesztett, hogy mennyire reszketnek a végtagjaim. - Vigyázz magadra, Robin! - néztem rá szomorkásan.
   Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt valaki azt mondta, legyek óvatos, mikor szerelemre kerül a sor; hát így tettem. Elmondhatod nekik mindazt, amit már tudok, kikiabálhatod a háztetőkről, felírhatod a láthatárra, hogy mindenünk, amink volt, odalett már! Mondd meg nekik, hogy boldog voltam, most a szívem össze van törve - amit én reméltem, az lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen lett volna.
 - Valamit eltitkolsz előlem, ugye? - szólt utánam.
 - Nem - rezzentem össze. - Honnan veszed?
 - Amy, olyan borzalmasan hazudsz, hogy egy vak és siket ember is kiszúrná - lépett közelebb hozzám. - Azt állítod, Kevin hazudott, ennek ellenére valamiért csak elsápadtál, mikor feltettem a kérdést; mint aki rejteget valamit. Azonkívül elég csak rád néznem, hogy lássam, hogy valami nyomja a szívedet. Mármint, azokon a dolgokon kívül, amikről már tudok. Szóval?
   Az ajkamba haraptam és a cipőimet kezdtem fixírozni. Sürgősen ki kellett találnom valamit, amivel lerázhatom Robint erről a témáról. - Szerintem semmi közöd hozzá - préseltem ki magamból, és még én is éreztem, hogy ez nem kicsit volt hiteltelen.
 - Aha - fonta karba a kezét. - Ugye tudod, hogy úgyis megtudom, ha kutakodok egy kicsit?
   Őszintén reméltem, hogy nem így van, és hogy Alexander és Adrian jól el szokták rejteni a nyomaikat. Ha Robinnak eldurran az agya, akkor nem kis kalamajkába keveri magát azzal, hogy bele próbál avatkozni a dolgokba.
 - Nincs mit megtudnod - erősködtem, és elindultam az ajtó felé. - Szia, Robin! - köszöntem el, miközben kiléptem a szabadba és sietve hazafelé vettem az irányt.

2017. október 30., hétfő

Harmincegy

Az esküvőm napján, mikor az ágyamból kitámolyogva a tükörbe néztem, olyan kisírt szemek pillantottak vissza rám, amilyeneket még sosem láttam.
   Ahelyett, hogy ismét engedtem volna a sírógörcsnek, inkább csak sóhajtottam egyet, és próbáltam kerülni az esküvői ruhámat a tekintetemmel. Szinte bemenekültem a fürdőszobába, és addig engedtem magamra a jéghideg vizet, amíg már - végre - nem is a sírás rázott. Normál esetben sikítoztam volna egy ilyen zuhanytól, de már elment a hangom. És valami elmondhatatlan fásultság lett úrrá rajtam.
   Nehezen, de legalább már a fehérneműmet magamra ráncigáltam, mikor Angela kopogott és bedugta a fejét az ajtón. Hálásan elfogadtam a segítségét, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy ennyire reszkető és merev ujjakkal fel tudnám venni azt az egyébként tagadhatatlanul fenséges, rám mégis a hányingert hozó ruhakölteményt.
 - Amy? - szólalt meg halkan Angela, miközben a hajamat fésülte. Igyekeztem minél merevebben bámulni az arcomat a tükörben, hogy ne kelljen a ruhámra pillantanom és elsírnom magam. Én nem lehetek menyasszony. Nem lehetek Sean menyasszonya.
   Mi volt az, ami eltört benned? Ami arra késztetett, hogy üres sugárutakon kutass? Hideg és füstös szobákon botladoztál keresztül, valahogy egy kis igazságot keresve. Remélem, már megtaláltad. Remélem, már megtaláltad.
 - Igen? - erőltettem meg magam, hogy ne remegjen a hangom.
 - Ha nem akarod őt - kezdett bele -, akkor miért csinálod ezt?
   Először értetlenül vissza akartam kérdezni, hogy kit nem akarok, mit miért csinálok. De rájöttem, hogy nincs értelme az időhúzásnak többé. Angela úgysem tud mit tenni; fél órán belül feleség leszek. Ennyi erővel legalább bizonyos szempontból hadd könnyebbüljek meg, nem?
 - Mert az apja megöl titeket, ha nem játszom el a sajtó előtt, hogy szeretem a fiát - tört ki belőlem. - Mert annyira szeretem őt - csak nem úgy, ahogy ő engem -, hogy nem vagyok képes összetörni a szívét. És mert egyszerűen muszáj valahogy megpróbálnom elfelejteni őt! - Még szerencse, hogy a könnycsatornáim már elapadtak, mert ezen a ponton máskülönben biztosan felzokogtam volna.
   Ha Angela tudott is volna válaszolni valamit, én nem hagytam: már túljutottam azon a ponton, hogy elhallgassak. Előtört az a rengeteg gondolat, érzés, amit annyi időn keresztül senkinek sem mondhattam. Talán még mindig nem mondhattam. Mégis megtettem. - Mellette egésznek éreztem magam, tudod? Leszarom, ha klisés, de ő volt a másik felem. És semmit nem akartam vagy akarok jobban ebben a rohadt életben, mint az ő mosolyát látni, az ő nevetését hallani, az ő könnyeit letörölni, de soha még csak esélyem sem lesz rá, mert ő egy kibaszottul összetört, elárult, mindenétől megfosztott... gyáva fasz! - Túrtam két kézzel a hajamba, tönkretéve az eddigi frizura-kezdeményt.
   Mintegy hatásszünetet tartva levegőért kapkodtam, és kerültem a sóbálvánnyá dermedt nevelőanyám pillantását. Nem telt el sok idő, és hisztérikus nevetésbe kezdtem. - És én az életemet is odaadnám azért, hogy csak legalább még egyszer láthassam ezt az összetört idiótát - sóhajtottam megtörten, és kimerülten megdörzsöltem a homlokomat.
   És mi volt benned az, amit a szerelem sosem elégített ki? Az a vékony cérna, ami tartott téged, hogyan oldódott ki? A kegy, ami elől menekültél, a hidak, amiket felégettél; a szellemi béke, ami nélkül is megtanultál élni. Remélem, már megtaláltad. Remélem, már megtaláltad.
 - Amy..! - guggolt le a székem mellé Angela elgyötört arccal, mikor nyílt az ajtó, és Alexander lépett be rajta.
   Ha ez lehetséges, a gyomrom még inkább görcsbe rándult, de ezúttal a rettegés, az undor és a megvetés együttesétől. Angela talpra ugrott, és tanácstalanul ácsorgott mellettem.
 - Kettesben hagyna minket a jövendőbeli menyemmel? - tudakolta Angelától mézesmázosan a szadista állat, és a gondolatra is elkapott a hányinger, hogy magamra kell maradnom vele.
   Angela habozva pillantott rám, majd vissza Sean apjára. A férfiban volt valami - nem tudom, talán a szemében, a tartásában vagy a kisugárzásában -, amitől az ember ereiben megfagyott a vér, és a gondolattól is félt, hogy ellentmondjon neki. Angela futólag megszorította a kezemet, aztán biccentett Alexandernek és kisietett a szobából.
 - No lám, mégsem kedves neked annyira a nevelőanyád és a fogadott testvéred élete, mint gondoltam? - lépett közelebb, azzal az undorító félmosollyal az arcán.
 - Mi a fenéről beszél? - kérdeztem vissza ellenségesen. Valójában csak azért igyekeztem elutasítóan beszélni, hogy ne zokogva könyörögjek, hogy hagyjon békén. Vele csak ez a két opció létezett. Vagy fent tartottad a pajzsodat, és igyekeztél hasonló hangnemet megütni, mint ő, vagy rimánkodni kezdtél, hogy keressen mást, akinek tönkreteheti az életét.
 - Komolyan gondoltad, hogy kisírt, táskás szemekkel és bőgésre álló szájjal fogsz a vőlegényed elé vonulni? - fonta karba a kezét, de a hangja továbbra is hideg és nyugodt volt. - Hemzsegnek a közönség soraiban az újságírók. Elfelejtetted, hogy el kell hitetned a sajtóval, mennyire boldog vagy? - vigyorgott rám.
 - Sajnálom, de amíg egy légtérben vagyok magával, addig a hányinger kerülget, és kevés hiányzik, hogy öklendezni kezdjek - döntöttem oldalra a fejem, hogy felnézzek rá. - Valahogy nem marad gyomrom a mosolyomra koncentrálni.
   Elnevette magát, és szinte szórakozottan a vállamra tette a kezét. Mielőtt lesöpörhettem volna, szorítani kezdte, de olyan erővel, hogy azt hittem, a csontomat is eltöri. Feljajdultam, de nem tudtam lefejteni az ujjait magamról. Fel se tűnt neki a küzdelmem. Egy idő után viszont elengedett, és ismét kivillantotta hibátlan fogsorát.
 - Nagy mosolyt, menyasszony! - nevetett rám. - Gondolj bele, milyen szerencsés vagy! Végtére is, nem sok külvárosi cafka mondhatja el magáról, hogy a helytartó fia veszi el feleségül.
   Még utoljára elnyomtam a késztetést, hogy felpofozzam, majd végre kihúzta a lábát az ajtón, és egyedül maradtam.
   Miután Angela segítségével elkészültem - és a sminkem is tökéletesen elfedett mindent, amibe az újságírók beleköthettek volna -, jövendőbeli apósom újból megjelent, az eddigieknél is sugárzóbb mosollyal, és ahogy kényszeredetten belékaroltam - mivel a nevelőapám, Chris nem volt hajlandó az oltárhoz kísérni, ezért vele kellett beérnem -, vidáman a fülemhez hajolt: - Sok boldogságot! - suttogta.
   Én pedig úgy éreztem, hogy soha nem volt még elérhetetlenebb számomra az a sokat emlegetett boldogság.
   A terhek, amiket cipelsz, és az összes hibád: egy helyet keresel, ahova megpihenni fektetheted őket. És remélem, már megtaláltad... Remélem, már megtaláltad! Remélem, már megtaláltad...

Vannak idők, amik holmi múló délutánként sétálnak el tőled. Nyár melengette a nászútja nyitott ablakát, és választott egy udvart, amit felgyújthat, de a talaj emlékszik rá. Fakanalak - a gyermekei felélesztik a murvafürt-virágait.
   Sean Lewington sugárzó vőlegény volt. Valójában minden egyes élethelyzetben és öltözékben jól nézett ki, de a fehér öltöny tagadhatatlanul lekörözött minden eddigit. Abszolút hihetetlennek, valószerűtlennek tűnt, hogy ő lesz a férjem. Alexander elképzelésével ellentétben nem azért, mert egy helytartó örököse volt, és ilyen szempontból jobb "partit" soha nem remélhettem volna; egyszerűen azért, amilyen embernek megismertem őt. És tudván, hogy nem vagyok szerelmes belé, csak még nyomorultabbul éreztem magam. Elképzeltem, hogy egy másik lány, aki igenis szerelmes Seanba, amiatt nem lehet vele, mert ő olyasvalakit vesz el, aki nem szereti őt úgy, ahogy megérdemelné.
   Arról már nem is beszélve, hogy Sean sem engem érdemelne, hanem valaki olyat, aki igazán boldoggá teheti.
   Vannak dolgok, amik elsodródnak, akár végtelen, megszámlált napjaink. Ősz fújta egyenesen le a takarót a tökéletes ágyról, amit ő vetett meg. És úgy döntött, hinni fog a zsolozsmákban, amiket az édesanyja énekel. A vasárnap kihúzza a gyermekeit a lehullott levélkupacaikból.
   De amikor Alexander karján az oltár felé sétáltam, nem Seant láttam ott állni és tejbetökként vigyorogni örömében, hanem olyasvalakit, akivel már évszázadoknak tűnő idő óta nem találkoztam, és valószínűleg nem is fogok már soha. A szívem kihagyott egy ütemet, és, ha a leendő apósom nem tart éppen, valószínűleg megtántorodom. A jelenés olyan valóságos volt, hogy minden racionális gondolkodást felülírt: hiába tudtam, hogy Sean az, meg mertem volna esküdni rá, hogy Robint látom talpig fehérben az oltárnál, rám várva, büszkén, boldogan mosolyogva.
   Vannak vitorláshajók, amik elhaladnak mindannyiunk teste mellett a fűben. Tavaszidő hívja a gyermekeit, mígnem végül elengedi őket. És ő döntött arról, hogy hol legyen, habár a jegygyűrűjét elvesztette, valahol az elhányt murvafürt-magos üveg közelében.
   Ugyanilyen villámcsapásszerűen a kép eltűnt, és visszatért a helyére a valódi vőlegényem.
   Vannak dolgok, amikre nem emlékezhetünk, vakok lévén, mint az éjszaka, ami mindünket megtalál. Tél rakja el a gyermekeit, az ő törékeny porcelánbabáit. De a kezeim emlékeznek az övéire, ahogy végigsimítottak az árnyékos páfrányokon. Csupasz karok - a titkai még mindig, akár dalok, amiket sosem ismertem ki.
   Nekem pedig az egész szertartás alatt az az ősrégi mítosz járt a fejemben, hogy mikor a menyasszonynak egy másik férfi alakja jelenik meg az esküvőjén a vőlegényéé helyett, akkor azt a házasságot a Hősök már azelőtt halálra ítélték, hogy egyáltalán megköttetett volna.
   Vannak nevek a tengeren át, csak most már elhiszem, hogy néha, mikor be van csukva az ablak, ő majd leül és rám gondol. De megfoltozza a férje rongyos ruháit, és úgy fognak csókolózni, mintha tudnák: egy kisbaba alszik minden csontunkban, aki annyira fél az egyedülléttől..!

Hiába lettem Amanda Lewington, Robin gyűrűjét továbbra sem voltam képes lehúzni az ujjamról. Valójában amióta megkaptam, le sem vettem, és Sean sosem kérdezett rá, hogy honnan van - ötletem sem volt, mit gondolt, kitől kaptam. Azért sem szólt meg, hogy az egész nászutunkon rajtam volt, ebből gondoltam, hogy nem kerített neki túl nagy feneket, vagy nem tartotta fontosnak.
   De az apósom annak tartotta, mikor két héttel az esküvő után megjelent egy cikk az egyik legismertebb szennylapban, hogy Amanda Lewington két jegygyűrűt hord egyszerre.
   Szívesen mondanám, hogy jól vagyok, de nem vagyok. Próbálkozom, de elbukom. Zárd be az elmémet, kapcsold ki! De nem tudok józan maradni, nem tudok aludni. Te megkaptad a békédet - de velem mi van?
   Én a cikkről utólag szereztem tudomást, ugyanis semmilyen újságot nem szoktam olvasni, pont az ilyen írások elkerülése végett. Viszont egy este, amikor Sean épp üzleti úton járt, és csak holnaputánra volt várható, kopogtak az ajtómon. Mikor pedig kinyitottam, Adrian Harrington sunyi, fekete szemeivel találtam szembe magam. Jobban mondva a kulcscsontjával; csak akkor tudtam a szemeibe nézni, ha erősen hátradöntöttem a fejemet.
 - Te... - Akárkire számítottam is, az biztosan nem az anyósom erősen pszichopata benyomást keltő mostohaöccse volt.
   Azt hittük, életünk, életünk delét éljük, de te így már nem öregszel, öregszel tovább. Nem búcsúztunk el, így most belefagytam az időbe, és egyre hidegebbé és hidegebbé válok. Egy utolsó szó, egy utolsó pillanat, hogy megkérdezzelek: miért hagytál így hátra?
 - Ejnye, Amandy, milyen dolog az ajtóban várakoztatni a vendégedet? - ciccegett, és cseppet sem volt zavarban, miközben ráérősen végigpásztázott a szemeivel. - Üzenetet hoztam neked.
 - Üzenetet? - értetlenkedtem. - Kitől?
 - Beengedsz még ma? - váltott türelmetlenre a hangja, és időközben a mustrálásomat is befejezte.
   Sok választásom nemigen volt, mert már én is kezdtem fázni egy szál hálóingben és mezítláb a nyitott ajtóban. Félreálltam az útból, mire Adrian vigyorogva belépett. Becsuktam magunk mögött az ajtót, és felé fordultam, hogy essünk már túl azon az üzeneten, amikor minden előzmény nélkül gyomorszájon vágott.
   Azt mondtad, velem fogsz megöregedni! Terveink voltak, látomásaink voltak, de most az orromig sem látok. Egyek voltunk, te aranyból voltál. Örökké, azt mondtad. De nem tudok józan maradni, nem tudok aludni. Te megkaptad a békédet - de velem mi van?
   Nem sikoltottam fel, mert nem kaptam hozzá elég levegőt. A földre zuhantam, és összegörnyedve kapkodtam oxigén után. Mikor végre levegőhöz jutottam, megéreztem a fájdalmat, amitől elemi erővel tört rám a hányinger. Nem volt időm kiheverni sem ezt, sem a történtek felett érzett döbbenetemet, mikor Adrian már a hajamra szorította a kezét és hátrahúzta azt, hogy felnézzek rá. Csillagokat láttam, táncoltak a szemeim előtt Adrian kegyetlenségtől villogó szemei, és legfőképp nem értettem, hogy mi történik.
 - Az apósod azt üzeni, hogyha jót akarsz magadnak, mától csak a férjedtől kapott jegygyűrűvel mutatkozol. - Minden szót erősen artikulálva, hangsúlyozva ejtett ki, nehogy elkerülje a figyelmemet valami. A hangja rideg volt, és semmilyen érzelmet nem engedett megmutatkozni az arcán. - És persze azt, hogy ne feledkezz el a megállapodásotokról sem. Még mindig tudja, hol lakik az imádott mostohabátyád.
   Azt hittük, életünk, életünk delét éljük, de te így már nem öregszel, öregszel tovább. Nem búcsúztunk el, így most belefagytam az időbe, és egyre hidegebbé és hidegebbé válok. Egy utolsó szó, egy utolsó pillanat, hogy megkérdezzelek: miért hagytál így hátra?
   Elengedett, és mikor zihálva és még mindig sokkos állapotban a padlóra kuporodtam, éreztem, hogy végigsimít a hajamon. Nem hallottam a távozását, de tudtam, hogy már nincs jelen, ugyanis elmúlt az a hideg vibrálás, amit mindig éreztem a jelenlétében. A helyébe a rettegés, az elkeseredés és a sokk lépett.
   Azt mondtad, velem fogsz megöregedni! Azt hittük, életünk, életünk delét éljük, de te így már nem öregszel, öregszel tovább. Nem búcsúztunk el, így most belefagytam az időbe, és egyre hidegebbé és hidegebbé válok.
   De, mire Sean két nappal később hazajött, már összeszedtem magamat, így esélye sem volt látni rajtam, hogy valami nincs rendben. Robin gyűrűje pedig rég a tőle kapott levél, telefon és kabát mellett hevert, gondosan elrejtve a dobozba, amiben tartottam őket. Mikor lehúztam az ujjamról azt a számomra felbecsülhetetlen értékkel bíró ékszert, úgy éreztem, egy lételememtől fosztottak meg, mint amilyen a levegő vagy a víz. Csupasznak éreztem magam nélküle; mintha abban a gyűrűben rejlett volna az erőm utolsó maradéka.
   Csak egy utolsó szó, egy utolsó pillanat, hogy megkérdezzelek, miért hagytál így hátra. Azt mondtad, velem fogsz megöregedni..!
   A részem, amit Robin magával vitt, társaságot kapott annak a részemnek a személyében, amit a gyűrűvel együtt abba a dobozba rejtettem. És én napról napra kevesebbnek, üresebbnek éreztem magam nélkülük.

Egy hónap telt el, mióta Adrian Alex utasítására megrendszabályozott engem, amikor a boltból hazafelé jövet utolért néhány lesifotós. Arról magyaráztak, hogy az utóbbi időben feltűnően sokat fogytam, és a mikrofonjaikat lengetve kérdezgettek, hogy beteg vagyok-e, vagy történt-e valami.
   Elkeseredetten kutattam menekülőút után. Mégis mit mondhattam volna? Hogy minden rendben? Valamiért csak lefogytam; erre muszáj lett volna valami magyarázatot adnom nekik, különben spekulálni kezdenek, és legközelebb azt hozzák le a hírek, hogy halálos beteg vagyok.
 - Én... én csak... - Olyan nevetségesen képtelen volt a helyzet, hogy eszembe jutott: Robin mindig is olvasott a gondolataimban, olyan átlátszó volt az arcom; annyira nem tudtam hazudni. - Mostanában nincs étvágyam. De már voltam vele orvosnál, és nincs semmi bajom! - bizonygattam.
   A paparazzik közül többen sokatmondóan, hitetlenül egymásra néztek, és nagyon rossz emberismerő voltam, emiatt ritkán tudtam olvasni az emberek arckifejezéseiből, de most egyértelműen szánalmat véltem felfedezni a vonásaikban.
   Kihasználtam a pillanatnyi tanácstalanságukat és leléceltem. De a legutóbbi eset még élénken élt az emlékezetemben, így másnap rögtön az internetes pletykaoldalakat kezdtem böngészni, hogy rögtön tudomást szerezzek róla, ha esetleg Adrian újabb látogatása fenyeget.
   Nem csalt a megérzésem. Rögtön a legelső cikkek között felfedeztem egy "Valami borzalmas zajlik a színfalak mögött Lewingtonéknál" címűt. Több fotót is mellékeltek hozzá az ijedt, tanácstalan arcomról, és volt egy videó is, amin épp dadogva próbálom kimagyarázni magam.
   Egész nap úgy jártam-keltem a házban, mint egy élőhalott, és rettegtem attól, hogy a következő percben talán megszólal a csengő. Számoltam a perceket Sean hazatértéig, mert tudtam, hogy akkor biztonságban leszek. A legkisebb neszre is összerezzentem, és a mirelit kaja hamunak tetszett a számban.
   Mintegy végszóra szólalt meg késő délután a csengő. A csontjaimban éreztem, hogy mi következik. Sean épp dolgozott, és nem vártam vendéget - csakis Adrian lehetett az.
   Első lépés: mondd, "beszélnünk kell". Ő megy tovább, te mondd, "ülj le, csak beszélgetünk". Ő udvariasan visszamosolyog rád, te udvariasan egyenesen keresztülnézel rajta. A jobbodon valamiféle ablak van, miközben ő balra fordul, te pedig továbbra is jobbra tartasz. A félelem és a szemrehányás vonalai között azon kezdesz tűnődni, miért jöttél. Hol rontottam el? Elveszítettem egy barátot valahol a keserűség mentén. És egész éjjel fennmaradtam volna veled, ha tudom, hogyan kell megmenteni egy életet.
   Úgy éreztem, a székemhez fagytam. A csengő újból megszólalt, ezúttal türelmetlenebbül, erőszakosabban. Remegő végtagokkal vánszorogtam ki az előszobába.
 - Kérlek, menj el! - szóltam ki elkeseredetten. Nem kellett megkérdeznem, ki az: már méterekről megéreztem a férfiból áradó hidegséget.
 - Ugyan, Amandy! - Affektálva ejtette ki az általa rám aggatott becenevemet, és meg mertem volna esküdni, hogy ebben a pillanatban is az a sunyi mosoly játszik az ajkain, ami mindig, ha kínozhatott valakit. - Még a végén elterjed az a pletyka, hogy nem engeded be a férjed házába a családtagjait. Hát milyen dolog lenne az? Ne felejtsd el, hogy a hátsó ajtón is jöhetnék, és anélkül is, hogy te beengednél, szóval inkább ne bonyolítsd túl, mert idegesen nem vagyok ennyire kenyérre kenhető.
   A gondolatra, hogy Adrian felhecceli magát, és már dühös, amikor szembekerülök vele, reflexszerűen nyitottam ki az ajtót. A dermesztően fagyos férfi alapjáraton is a frászt hozta rám; nem akartam megtudni, milyen, amikor ez a jégszobor felhúzza magát.
   Egy nyájas, önelégült mosolyt villantott rám, és nemes egyszerűséggel kikerült engem, miután átlépte a küszöböt.
 - Kérlek! - rebegtem, mikor szembefordultam vele. - Én nem akartam bajt okozni, csak borzalmasan hazudok, és sarokba szorítottak..!
 - Már majdnem megszántalak - döntötte oldalra a fejét. - Ja, mégsem. Tudod, kislány, Alexander Lewingtont nem érdekli, milyen hazugságot találsz ki, milyen álarcot mutatsz a sajtónak - mindaddig, amíg nem hozod rossz hírbe a családunkat.
 - Én... nem akartam! - tiltakoztam, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
 - Eláruljak egy titkot? - hajolt közelebb hozzám. - Ez a világon senkit sem érdekel. Az újságírók jelen pillanatban azon spekulálnak, hogy valami nagyon nagy gáz van a családunkban, és hogy Sean erőszakkal tart téged maga mellett, és hogy az egész románcotok egy kirakatbaba. Egyszóval kurva nagy kárt okoztál, kislány, amit rohadt nehéz lesz kibeszélni, és nem úszhatod meg büntetlenül. Szóval választhatsz... A karodat törjem el, vagy a lábadat?
   A torkomra fagyott a szó, és úgy éreztem, a hamunak tűnő kaját, amit órákkal ezelőtt letuszkoltam a torkomon, pillanatokon belül viszontlátom.
 - Megismételjem a kérdést? - kérdezte vigyorogva, és közelebb lépett hozzám. - Nem, szerintem elsőre is hallottad. Ja, hogy a válaszon dilemmázol? Szerintem nagyon egyszerű döntés - csücsörített, mintha tűnődne. - Szerintem én a helyedben a karomat választanám. Elvégre egy törött láb igazán megnehezíti a közlekedést, egy törött karral ehhez képest könnyű funkcionálni. Jobbkezes vagy, kincsem? Mert akkor rendes leszek, és a balt töröm el. Mit szólsz?
   Könnyek csorogtak végig az arcomon. - Adrian, kérlek, ne - suttogtam.
   Tudasd vele, hogy te tudod a legjobban, mivel végtére is tényleg te tudod a legjobban. Próbálj bejutni a védelme mögé anélkül, hogy az ártatlanságát feltételeznéd. Szedd listába, hogy mi helytelen - minden, amit valaha mondtál neki. Imádkozz a Hősökhöz, hogy meghalljon, és én is imádkozom a Hősökhöz, hogy meghalljon. És hol rontottam el? Elveszítettem egy barátot valahol a keserűség mentén. És egész éjjel fennmaradtam volna veled, ha tudom, hogyan kell megmenteni egy életet.
 - Mit ne? - vágott értetlen arcot. - A fájdalom miatt aggódsz? Nyugi, gyors leszek, és egy csonttörésbe végső soron még senki nem halt bele. Az odaadó férjed fél órán belül végez a munkával, ő biztos azonnal elcitál majd a kórházba. Majd azt mondod neki, hogy a szekrények tetejéről törölted a port, és megszólalt a telefon, te pedig annyira megijedtél, hogy lezuhantál a székről, amin álltál. Mivel amúgy is rémült és zavarodott leszel, ezért nem lesz nehéz beadni ezt neki. Nem fog feltűnni, hogy kamuzol.
 - Sean jól ismer engem - próbálkoztam erőtlenül. - Látja rajtam, ha valami nincs rendben.
 - Tényleg? Az feltűnt neki, hogy már nincs rajtad a másik gyűrűd? És a véraláfutás a hasadon?
   Adrian ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy a válasz nem.
 - Én is így gondoltam - döntötte oldalra a fejét. - Szerintem lássunk neki, nem gondolod?
   Sarkon fordultam és rohanni kezdtem a bejárati ajtó felé, de könnyedén utolért. Amikor a karomnál fogva megragadott, visszarántott és satuba szorított, hogy ne tudjak megszökni, szinte azonnal elájultam, így azt már nem kellett végignéznem, ahogy eltöri a karomat.
   Ahogy elkezdi felemelni a hangját, te halkítsd el a tiédet, és állítsd egy utolsó választás elé: addig mentek, amíg el nem tévedtek, vagy szakítotok azokkal, akiket követtetek. Két dolgot tehet: mindent beismer, vagy azt mondja, hogy már nem ugyanaz az ember. És azon kezdesz tűnúdni, hogy miért jöttél. Hol rontottam el? Elveszítettem egy barátot valahol a keserűség mentén. És egész éjjel fennmaradtam volna veled, ha tudom, hogyan kell megmenteni egy életet, hogyan kell megmenteni egy életet. Hogyan kell megmenteni egy életet?
   És mire Sean rám talált, már annyira a csontjaimba ivódott az Adriantól és az apósomtól való rettegés, hogy eszembe sem jutott mást mondani, mint az általuk kitalált fedősztorit a "balesetemről". A rettegés megtanított hazudni.

 - Jó munkát, Sean! - kiáltottam utána észbe kapva, mikor már az udvar másik felén járt.
   Hátranézett a válla fölött, és egy csókot dobott felém. Elmosolyodva nyújtottam ki a kezemet, úgy téve, mintha "elkapnám" a képzeletbeli puszit. A nevetése hangja még sokáig csengett a fülemben, mikor a hideg szél ellen védekezve becsuktam a bejárati ajtót.
   Te beszélsz hozzám, és én figyelek, mintha a szavaid meggyógyítanának. Tudom, messzire kóboroltam, mígnem már nem láttam mindazt, amire szükségem van.
   Sean utálta, hogy "fáradozom", de a mézesheteinkről visszatérve már az első napon kijelentettem, hogy nem fogom hagyni, hogy bejárónők végezzék a házimunkát. Felmértem a hűtő állapotát, azon tűnődve, mit tudnék főzni ebédre a rendelkezésre álló dolgokból. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a pénztárcámat, a kulcsaimat és a kabátomat, és a házból kilépve a piac felé vettem az irányt, mert hiányzott pár hozzávaló Sean kedvenc kajájához.
   A házasságunk hat hónapja alatt a lesifotósok fokozatosan ráuntak arra, hogy minden lépésemet kövessék, pedig azelőtt minden mozdulatom szenzációnak számított és címlapsztori lett. Gondolom, egy hat hónapos feleség életét már nem tartották annyira érdekesnek. Vagy csak Alexander intézett valamit, hogy egy lesifotós se merjen a közelembe jönni. De azért időről időre, mondjuk, havonta egyszer még fel-felvillant egy-két vaku, ritkábban pár mikrofont toltak az arcomba, a kérdéseiket hadarva, amikre úgysem válaszoltam, mert egyértelműen megtiltották, hogy önfejűen, saját kútfőből nyilatkozatokat tegyek. És néha még mindig szúrt a bal karom, ha hirtelen mozdulatot tettem, szóval eszembe sem jutott meggondolatlanul cselekedni.
  A piacra érve rögtön a gyümölcsárushoz indultam, mert Sean és én is éltünk-haltunk a mandarinért, és a mandarinevés afféle hagyománnyá nőtte ki magát nálunk. Pár zöldséget is akartam venni, hogy Seant a kedvenc levesével várhassam haza.
   Egy idő után az az érzésem támadt, hogy valaki figyel. És valamiért úgy éreztem, ismerem az illetőt.
   Visszatartom a lélegzetemet; a félelem magához ragad, és nem tudom lerázni. De a megkönnyebbülés, az ledönt a lábamról. Mikor beszélsz, semmi másra nincs szükségem. Vissza fogok, vissza fogok találni. Vissza fogok, vissza fogok találni!
   Körbenéztem, és a pillantásom megakadt rajta. Kellett hozzá pár pillanat, hogy az agyam egyáltalán felfogja, amit látok. Akit látok.
   Olyan érzés kerített a hatalmába, mintha először látnám őt. Ezt az énjét valójában tényleg először láttam, hiszen mióta is nem találkoztunk? Három éve? Sokkal többnek tűnt. De ki tudja, mi történt vele ennyi idő alatt? Három év alatt egy teljesen más ember is válhatott belőle. Nem tudhattam. Talán soha nem is ismertem; de abban a percben egészen biztosan nem.
   Aztán láttam, hogy megszólal, de mivel több méterre voltunk egymástól, csak annyit érzékeltem ebből, hogy mozog a szája. De nem kellett törnöm a fejemet azon, hogy mit mondhatott; az ajkairól is le tudtam olvasni, hogy "kövess!".
   És én követtem. Elvégre ő volt a végzetem, én pedig egy feneketlen szakadékba is gondolkodás nélkül utánaugrottam volna.
   Próbáltam látni: bolondként azt gondoltam, hogy egyedül is elbánok ezzel. De nélküled úgy süllyedek le, mint egy kő. Csak rád van szükségem. Nem akarok elmenni most, nem akarok eltévedni, de nincs szükségem fényre, hogy lássam az arcodat ebben az én, az én sötétségemben. Nem kell megmentened itt engem, csak a nevedet akarom tudni, mert a Hősök tudják, hogy amikor feladom a keresésemet, te már itt vársz rám. Vissza fogok, vissza fogok találni. Visszatalálni... Vissza fogok, vissza fogok találni!

2017. szeptember 24., vasárnap

Harminc

Tudtam, hogy meg akarja kérni a kezemet, épp ezért minden erőmmel kapálóztam ennek megakadályozásáért. De mintha ezzel ő is tisztában lett volna, és emiatt annál inkább próbálkozott. Valahányszor úgy alakította a beszélgetést, hogy éreztem, egy lánykérésre akar kilyukadni, azonnal élesen témát váltottam.
   Egy ilyen alkalommal Sean arca megrándult, és az asztalra könyökölve előredőlt, lehajtotta a fejét és láttam, hogy az ajkába harapva gondolkodik. Ha érezhettem volna magam még nyomorultabbul, akkor ezt látva megtettem volna.
   Megteszünk mindent, mindent egyedül. Nincs szükségünk semmire és senkire. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot? Nem igazán tudom, hogyan mondjam meg, hogy érzek. Az a szót túl sokszor mondják; az nem elég. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot? Elfelejthetnénk, amit mondanak nekünk, mielőtt túlságosan megöregszünk - mutass nekem egy kertet, ami életre kelt!
 - Nem akarod, hogy feltegyem a kérdést, mi? - kérdezte halkan, enyhe humorral a hangjában.
 - Sean... - Összeszorítottam a fogamat. Ha valaki, hát ő pontosan tudta, hogy nem szeretem őt. Illetve de, teljes szívemből szerettem őt, mert egy csodálatos ember volt, és többek között miatta nem lettem élőhalott már olyan két évvel azelőtt. De nem voltam belé szerelmes. Miért akarja mégis megkérni a kezemet? Hogy akarhat egy ilyen önző roncsot a feleségéül?
 - Ne haragudj! - vágott közbe, hasonló arckifejezéssel. Ahogy felpattant, olyan hangosan csikordult meg a széke, hogy minden tagomban összerezzentem.
 - Te ne haragudj..! - Látva, hogy kivágtat a konyhából, ingerültebben tettem hozzá: - Ne menekülj el, Sean! Kérlek, beszéljük meg!
   Követtem őt a nappaliba, ahol a szekrényhez lépett, és elővett belőle egy üveget. Még mindig nem voltam képben az alkoholokkal, mert az úgynevezett együttlétünk nagyjából másfél éve alatt ez a téma egyszer sem merült fel - nekem mind egyre ment. Határozottan teletöltött magának egy poharat, és egy hajtásra lehúzta.
 - Nem akarok beszélni róla - vallotta be, mintha az alkohol bátorságot adott volna neki, hogy kimondja, amit józanul nem tudott.
 - Jó, akkor tölts nekem is! - határoztam el, és karba font karokkal odaálltam mellé.
 - Mi van? - vigyorodott el szórakozottan.
 - Ha abban az üvegben van a megoldás a problémára, akkor engem se hagyj ki belőle! - biztattam gúnyosan.
   Továbbra is csak állt és bámult rám, úgyhogy kikaptam a kezéből az üveget, szereztem magamnak egy poharat, és teletöltöttem. Az volt a szándékom, hogy hozzá hasonlóan én is lazán ledöntöm egyszerre, de az első korty után köhögve gondoltam ezt át. Sean kinevetett, és nem tudtam nem vele mosolyogni - mindketten elismertük, mennyire komikus, hogy még mindig nem vagyok hozzászokva az alkoholhoz.
 - Azért nem akarok beszélni róla, mert szégyellem magam, Amy - magyarázta. - Én... ne kérdezd, mit gondoltam. Hiszen tudom, hogy te nem érzed azt irántam, mégis elhitettem magammal, hogy ha eléggé szeretlek, akkor majd te is fogsz, és mit tudom én. - Itt elakadt, és összeráncolt homlokkal újratöltötte a poharát, majd hasonló sebességgel eltüntette a tartalmát.
   A szívem mintha meghasadt volna érte, ahogy ott állt előttem, sértetten, összetörten, zavartan. Bármit megadtam volna, hogy ne vágjon ilyen fejet. Hogy ne kelljen még nagyobb rohadéknak éreznem magam.
   Esküszöm, próbáltam belé szeretni. De a férfi, akinek a nevét már gondolatban is igyekeztem soha nem kiejteni, mintha minden áldott nap minden percében ott állt volna kettőnk között, és nevetett volna a vergődésemen, hogy sosem tudok továbblépni rajta.
   Hirtelen elhatározástól vezérelve lábujjhegyre álltam, átöleltem a vállát és megcsókoltam. Mikor elhúzódtam tőle, már mosolygott, és nem nézett a szemembe.
 - Ettől csak még szánalmasabbnak érzem magam, Amanda - közölte, újabb tőrt döfve a szívembe.
 - Sajnálom - ráztam a fejem. - Sajnálom az egészet. Sean, te vagy az egyik legcsodálatosabb ember, akit ismerek, és nem ezt érdemled. Nem... engem! Olyasvalakit érdemelsz, aki képes viszontszeretni. Mert senki nem érdemli meg nálad jobban, hogy szeressék..!
 - Csak Robin James-Colton Wander, igaz? - szólt közbe, rosszindulatú kifejezéssel az arcán.
   Vesztegessük az időnket autók üldözésével a fejünk körül! Szükségem van a kegyedre, ami emlékeztet, hogy meg kell találnom a sajátomat. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot? Elfelejthetnénk, amit mondanak nekünk, mielőtt túlságosan megöregszünk - mutass nekem egy kertet, ami életre kelt!
   Ennyi erővel fel is pofozhatott volna. Elvörösödtem, a kezem ökölbe szorult, és kevés hiányzott, hogy dühömben és szégyenemben sírva fakadjak. Neki kellett a legjobban tudnia, milyen hatással van rám ez a név.
   Ahogy azt is, hogy igaza van. Csakis őmiatta nem tudtam beleszeretni ennyi idő elteltével sem.
 - Sa... sajnálom - dadogtam sután, aznap már sokadszorra. Komolyan, mint egy papagáj. Csak ezt az egy szót vagyok képes ismételgetni?
 - Hát, én is - felelte Sean, és, már nem bajlódva ezzel tovább, az asztalra ejtette a poharát és nagy kortyokban inni kezdett az üvegből.
   Tudtam, hogy nem kéne ott hagynom ilyen állapotban, és hogy le fogja inni magát, amitől komoly baja is lehet. De többé nem tudtam ott lenni vele, szégyentelenül kihasználva az érzéseit. Ha maradok, kiverem a kezéből az üveget és addig csókolom, amíg el nem feledkezik az italról. Viszont, ha így teszek, azzal megint csak kihasználom őt, elhitetve vele, hogy még van remény számunkra.
 - Amy? - szólt utánam, olyan erőtlen, reményvesztett, összetört ember hangján, hogy minden elhatározásom ellenére megálltam az ajtóban, és a keretnek kellett támaszkodnom, hogy ne remegjek meg.
 - Igen?
 - Ne menj el! - kért.
 - Muszáj - tiltakoztam, de mire egy lépést tettem, már ott állt mellettem, és a karomra kulcsolta az ujjait. Meglepett a gyorsasága és az ereje, mert valamiért úgy számoltam, hogy ennyi pia után lépni sem tud majd, nemhogy erővel visszatartani.
   El sem jutott az agyáig, amit mondtam, mert a tenyerébe fogta az arcomat és megcsókolt. Szinte én is megrészegültem az alkoholtól a nyelvén és az ajkain - csak ezzel tudom magyarázni, hogy a hajába túrtam és visszacsókoltam. Egyik kezét a derekam köré fonta, és felbátorodva húzott magához. Fel sem tűnt, mikor húzta át a fejemen a felsőmet, de forró tenyere érintésétől a bőrömön áramütésként ért a felismerés.
 - Ezt te sem akarhatod! - ziháltam szaggatottan, mikor végre sikerült vagy három másodpercre eltolnom magamtól. Ismertem őt. Nem olyan ember volt, aki, ha elutasították a lánykérését, beérte azzal is, ha az illető lefekszik vele.
 - Hát, ebben kurvára tévedsz - vigyorodott el futólag, majd ismét az ajkaimra hajolt.
   Minden, ami vagyok, minden, ami valaha voltam, ott van a tökéletes szemeidben, és csak őket látom. Nem tudom, hol; az is zavaros, hogyan; de tudom, hogy ezek a dolgok számunkra sosem fognak változni, egyáltalán. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot?
   Próbáltam tisztán gondolkodni, de egyre kevésbé ment. Mikor behunytam a szemem, egészen úgy éreztem, mintha egy göndör, vörös hajtincs érne az arcomhoz, és egy erős, bőrkeményedéses kéz simítana végig az oldalamon. Ha megteszem, a pokolban fogok elégni, és sem én nem bocsátok meg magamnak soha, sem Sean.
   De már rég elvesztettem a józan eszemet, és amúgy is egy földi pokolban éltem, szóval ennyi erővel akár meg is tehettem, nem?

Még sosem éreztem magam olyan lelketlen, áruló szörnyetegnek, mint másnap reggel, miközben a hálóban és a nappaliban szétdobált ruháimat szedegettem össze és ráncigáltam magamra, igyekezve nem felébreszteni a bűntársamat. A hajam egy madárfészekre emlékeztetett leginkább, de inkább meghaltam volna, mintsem Sean fésűjét használjam. Így is eleget... használtam már őt. Nem kell még a fésűjét is.
   Nyárra van szükségem, de a nyár eljött és el is ment - nyárra van szükségem, de a szívemben tél van. Minden ugyanolyan: az elbaszott játék is, amit játszol velem. Ölelnem kell téged, de te sosem jössz vissza.
   Mikor felöltöztem és megtaláltam a táskámat is, valami megállított Sean ágya mellett. Csupasz mellkasa nem volt betakarva, fekete haja a szélrózsa minden irányába meredezett, és rég láttam ilyen nyugodtnak az arcát. Talán - sőt, valószínűleg - azért, mert még sosem láttam álmában.
   Tétován kinyújtottam a kezem, és ügyetlenül feljebb húztam a takaróját. Egy pillanatra megijedtem, hogy felébredt, mert megmozdult, majd az oldalára fordult, de nem nyitotta ki a szemét. Az ajkamba haraptam, és hirtelen nem bírtam tovább egy szobában lenni vele. Vele, akit ennél jobban már készakarva sem használhattam volna ki. Vele, akivel az elsőt éltem meg, pedig másvalakivel akartam.
   Túl későn jöttem rá, hogy a főbejárat felé tartok, pedig legtöbbször a hátsó ajtón távoztam, ha nem akartam felhívni magamra a figyelmet, ami még sosem volt inkább érvényes, mint ma. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy ez csak akkor tudatosult bennem, amikor kiléptem az udvarra, és egyszerre három lesifotós vakuja vakított el.
   Földbe gyökerezett a lábam. Ott álltam, Sean házából kilépve hajnali négykor, kócos hajjal és gyűrött ruhában három paparazzi kamerája előtt. Már aznap tudni fogja mindenki, hogy... mi történt köztünk.
   Ennél lejjebb már nem kerülhetek. Nem találom meg az összetört életem minden darabját. Nyárra van szükségem, de a nyár eljött és el is ment - nyárra van szükségem, de a szívemben tél van. Ennél lejjebb már nem kerülhetek. Nem találom meg az összetört életem minden darabját, de próbálom - még mindig próbálom, még mindig próbálom...
   Összébb húztam magamon a pulóveremet, ha már elsüllyedni úgysem tudtam. Jake-nek mit mondok? És Angelának? Ők is olvasnak újságot, és hótbiztos, hogy az összes lap kész tényként fogja lehozni, hogy Sean és én lefeküdtünk egymással. Ez is történt, nyilván, de attól még égett az arcom a gondolattól. Jobb, ha tőlem tudják meg, mint egy szennylapból, de mégis hogy mondjak el ilyesmit a fogadott anyámnak és bátyámnak?
   És magamnak?

Még nem értem haza, mikor megcsörrent a telefonom. Azt hittem, Sean az, de nem ismertem a számot. Hezitálva vettem fel.
 - Szervusz, Amanda. - Még nem is mondott semmi érdemlegeset, de már kirázott a hideg Sean apjától. Párszor találkoztam csak vele az elmúlt két évben, és alig szólalt meg, de sosem tudtam volna elfelejteni a hangját.
 - Jó reggelt! - vettem erőt magamon. Hirtelen az eddiginél is jobban szédülni kezdtem.
   Ó, ne, hova tűnt el ez a sok év? És igazán megérte mindaz a szívfájdalom, amit kaptam? A kitartásnak egyszerűen nincs értelme. De a lemondás legnehezebb része az, hogy megpróbálom valahogy a tudtodra hozni: hát csak sírjunk, sírjunk egymás vállain, sírjunk, míg vége nem lesz! Nem lehetne már vége? És csak sírjunk, sírjunk, sírjunk, amíg mindennek vége, így is túl sokáig tartottunk ki; ideje továbblépnünk. Már meguntam az okok keresését, úgyhogy csak sírjunk!
 - Megtennéd, hogy meglátogatsz, ha küldök érted egy sofőrt? - kérdezte mézesmázosan, rögtön rátérve a hívása céljára.
   Legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy "van más választásom?", de aztán mégsem tettem. Sean apja ritkán szólalt meg, de akkor végigfutott az ember hátán a hideg. És akaratlanul is olyan érzésem volt, hogy akármit mond, jobban teszem, ha engedelmeskedem.
 - Persze - feleltem, kiszáradó torokkal.
 - Remek! - vágta rá, és letette a telefont, mielőtt egyáltalán megkérdezte volna, hol vagyok éppen.
   Konkrétan megfagyott az ereimben a vér, mikor nem sokkal később egy fekete autó leparkolt mellettem, és a sofőr kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. Sean apja tehát mindig pontosan tudta, merre járok. Napi huszonnégyben követtet, vagy csak mindenható? Vagy valamelyik lesifotós az ő embere?
   A Lewington-rezidenciát kétszer láttam addigi életem során, és nem mondhatnám, hogy különösebben megmelengette volna a szívemet. Kit áltatok - szabályosan rettegtem a helytől. Annyira rideg, hatalmas és üres volt! Nem azért, mert nem voltak benne berendezési tárgyak; abban nem volt hiány. Egyszerűen csak hiányzott belőle az, ami egy család otthonát általában otthonná teszi. Na nem mintha nekem olyan sok részem lett volna igazi családban vagy otthonban, de Jake és Angela a legjobb tudásuk szerint kárpótoltak mindenért, ami gyerekkoromban nem adatott meg nekem. Ez a ház azonban talán sosem látott szeretetet.
   Sean apja, Alexander Lewington pedig... hát, a legnagyobb jóindulattal is ijesztő jelenség volt, egyszóval tökéletesen illett a háza légkörébe. Fekete haját egészen rövidre nyírva hordta, és az öltönye olyan hivatalos megjelenést kölcsönzött neki, hogy az ember egyetlen pillanatra sem tudott felengedni a közelében, mert úgy érezte, egy bíró előtt áll. Világoskék szemei pedig olyan kegyetlenek és érzelemmentesek voltak, hogy szinte átdöfték azt, akit fürkésztek. Jelen esetben engem.
 - Üdvözöllek! - húzta vigyorra a száját. Hihetetlenül tehetséges volt abban, hogy mindenfajta öröm vagy kedvesség nélkül mosolyogjon.
 - Jó reggelt! - feleltem automatikusan. Tudtam, kapásból a lényegre fog térni, úgyhogy gondolatban felvérteztem magam a legrosszabbra. Ha Sean apja idehívott, akkor abból én biztosan nem jövök ki jól.
 - Szeretném, ha alaposan átgondolnád a válaszodat Sean lánykérésére - vágott a közepébe.
   Úgy álltam ott, mint akit gyomorszájon vágtak. A szavai talán önmagukban még nem lettek volna ijesztőek, de a hang és az arckifejezés, amivel kiejtette őket, szinte feldaraboltak. Az egész férfiból sugárzott a kegyetlenség, és valahogy mindig, minden mozdulatáról azt hittem, hogy épp a nyakam felé készül nyújtani a kezét, hogy megfojtson. De ezzel a mondattal is elérte ugyanezt a hatást.
 - Honnan tud erről? - Még én is éreztem, milyen hülyén hangzik ez a kérdés. Nyilván Sean mondta el neki.
 - Arról, hogy meg akarja kérni a kezedet? Onnan, hogy nem vagyok teljesen vak, és ennyire azért ismerem a fiamat. Már az első bálotokon is láttam, hogy néz rád, és csodálkoztam, hogy az ő idiotizmusával ilyen sokáig eltartott, mire megvette a gyűrűt. És mivel ma fordult először elő, hogy a fiamnál töltötted az éjszakát, gyanítom, ez lehetett a nagy nap. Ahogy azt is tudom, hogy mindezek ellenére nemet mondtál neki.
 - Mégis... Hogyan?
 - Robin Wandertől nem lehet megszökni, ő pedig nem arról híres, hogy elengedi azt, aki egyszer a kezei közé került - vetette oda mintegy félvállról. De legalább kivételesen nem az ő neve volt az, ami jeges zuhanyként ért. Nagyobb gondom is volt most annál. - Én pedig, mivel nem most jöttem le a falvédőről, kimatekoztam, hogy ezt figyelembe véve csakis úgy szabadulhattál meg tőle, hogy ő engedett el.
 - Téved - próbáltam menteni a menthetőt. Végtére is, Robin tényleg nem engedett el. Kevin tette. Robin pedig visszavihetett volna, mikor legközelebb találkoztunk, de nem tette.
 - Ó, hogyne - legyintett. Mintha egy zavaró rovar lennék, ami befészkelte magát a szobájába, és zavarja a zümmögése. - Minden lány él-hal Seanért. Valamiért döglenek érte, ne kérdezd, miért, én sem értem; de így van. Téged kivéve: téged teljesen hidegen hagy a fiam, ezt le sem tagadhatnád. Szóval, hacsak nem egy másik bolygóról jöttél, neked is döglened kéne érte... kivéve, ha már másért döglesz - vigyorodott el gúnyosan.
   Majdnem megint rávágtam, hogy téved, de már az agyam is elzsibbadt a végtagjaimmal együtt. Megbénított a tehetetlenség, a sarokba szorítottság.
 - Mit akar tőlem? - kérdeztem erőtlenül.
 - Tényleg ennyire lassú a felfogásod, vagy csak próbálod húzni az időt? - ráncolta össze futólag a szemöldökét. - Azt, hogy menj vissza Seanhoz, engeszteld ki, és mondj igent, mikor megint megkéri a kezedet. Hitesd el vele, hogy szereted, vagy mit tudom én.
   Megtántorodtam, és kénytelen voltam a falnak dőlni, hogy ne a padlóra zuhanjak. Túl sok volt már nekem a mai nap.
 - Nem - feleltem egyszerűen, minden bátorságomat összeszedve.
 - Nem? - mosolygott negédesen Alexander. - Nem tettem fel kérdést.
 - Pedig nem teszem meg - fejtettem ki az álláspontomat.
 - Nem hinném, hogy lenne választásod a kérdésben - döntötte oldalra a fejét. - Ugyanis a kis családod bánhatja, ha engedetlenkedsz.
   Ha eddig az ájulás kerülgetett, akkor abban a pillanatban megsemmisültem. Olyan érzésem volt, mintha sosem szabadultam volna meg Kevintől, és még mindig egy embertelen, eszelős pszichopata mondaná meg, mit kell tennem, ha nem akarok meghalni vagy épp holtan látni a szeretteimet.
 - Hogy tehet ilyet? - nyögtem ki végül. - A fiáról van szó! Hogy kényszeríthet, hogy verjem át, és legyek a felesége úgy, hogy nem is szeretem? Hogy tehet ilyet a fiával?
 - Magasról teszek arra, hogy Seant szerető feleség várja-e haza, mindaddig, amíg a sajtó odáig van azért a feleségért - hangzott a válasz.
 - Ezt nem értem.
 - Pedig hihetetlenül egyszerű. Mióta Robin a szabadságról és az egyenlőségről papolt a városban, azóta mindenki elégedetlenkedik. De téged valamiért szeretnek. Biztos reménnyel tölti el őket, hogy egy ilyen külvárosi senki a leendő helytartó körül legyeskedhet. Valahányszor Seannal látnak téged a fotósok, kevesebb a nekünk szánt rosszindulatú megjegyzés. Ha hozzámész Seanhoz, ismét megnyugszik mindenki, és nyugodtan élhetjük tovább az életünket.
 - Már úgy érti, maga - mondtam keserűen. - A fia boldogtalan lesz. És én is, bár tudom, hogy ez nem számít. De Seant miért áldozza fel..?
 - Sean érdeke, hogy a városlakók szeressék, mikor átveszi a helytartóságot - vont vállat. - Az pedig csak rajtad áll, hogy boldogtalan lesz-e - tette hozzá.
 - Szóval nem zavarja, ha a fia hazugságban él - összegeztem. - Az se baj, ha a fia egy olyan nővel él, aki csak színleli, hogy szereti őt. Jól mondom?
 - Lassan, de tanulsz - felelte. - Most elmehetsz. A sofőröm elvisz Sean házához.
 - De...
 - Komolyan próbára akarod tenni a türelmemet? - csattant fel, én pedig összerezzentem.
   Feltűnt, hogy reszket a kezem. - Nem - válaszoltam halkan, szinte suttogva.
 - Örülök. Jót beszéltünk. A viszontlátásra!
   Fogalmam sem volt, végül hogyan jutottam el Sean lakásáig. Az sem rémlett, ahogy levonszoltam magam a Lewington-rezidencia udvarára és beültem a kocsiba a sofőr mellé, nemhogy az odaút. A sofőr egy ideje már leparkolhatott, amikor én még mindig nem eszméltem fel.
 - Hölgyem? - kérdezte óvatosan, mire összerezzentem.
 - Igen? - néztem rá értetlenül.
 - Megérkeztünk!
   Ijedten az ablak felé kaptam a tekintetemet, és rájöttem, hogy igaza van. Már nem fordulhattam vissza.
   De ha belépek azon az ajtón, végképp nem fordulhatok vissza - soha többé.
   Gondolkodtam az életemen, és hogy mennyi időt pazaroltam el. Készen állok mindet magam mögött hagyni - legyen mindez a tegnapé! De a lemondás legnehezebb része az, hogy megpróbálom valahogy a tudtodra hozni: hát csak sírjunk, sírjunk egymás vállain, sírjunk, míg vége nem lesz. Nem lehetne már vége? És csak sírjunk, sírjunk, sírjunk, amíg mindennek vége, így is túl sokáig tartottunk ki; ideje továbblépnünk. Már meguntam az okok keresését, úgyhogy csak sírjunk!
   Sean még nem ébredt fel, mióta leléptem, úgyhogy nehézkesen, az ajkamba harapva kibújtam a ruháimból, és visszafeküdtem mellé az ágyba. Az oldalára fordult, és a derekam köré fonta a kezét. Nagyon erősen kellett összeszorítanom a számat, hogy ne zokogjak fel.
 - Amy? - nyitotta ki a fél szemét Sean.
 - Szia! - szedtem össze a hangomat.
 - Mi a baj?
 - A válaszom igen - böktem ki válasz helyett, mielőtt megint meggondolom magam.
 - Igen? Mi igen? - könyökölt fel homlokráncolva.
 - Hozzád megyek feleségül - kockáztattam meg egy erőtlen mosolyt.